AZ ASTICLES CSALÁD BORA
Rikusnak nem nagyon ízlett az Asticles család bora. Az ital sápatag, aranyló színe valami olyasmit juttatott az eszébe, amit nem szívesen ivott volna meg, a csípős, száraz szag pedig bántotta az orrát. Valahogy híg volt és savanykás; kiszárította a száját. Minden egyes korty után egyre jobban vágyott valami édesebb, sűrűbb italra. Persze ahhoz a gyümölcssziruphoz képest, amit Tithian rabszolgái kaptak, csodálatos volt, és sokkal erősebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott. Mellesleg a gladiátor iszogatás közben úgy érezte, mintha ellopna valamit egy nemestől, és ez kellemes volt.
A mul felemelte kristálykelyhét.
— Mi lenne, ha innánk még egy keveset?
— Amennyit csak akarsz. A gazdám nem bánja — felelte Caro, aki saját bevallása szerint az Asticles család sarjának, Agis nagyúrnak az inasa volt. A vén, ráncos törpe felemelte a korsót, és megtöltötte vendégei ivókelyhét.
Rikus, Neeva és Caro az Asticles udvarház nyugati udvarán, a parányi tó közepére épített szigeten álló lugas árnyékában ücsörgött. A szigetet keskeny kis híd kötötte össze a tavacska márványlapokkal borított partjával, melyet valamivel távolabb magas, a nyugalom érzését biztosító márványfal fogott körbe.
A tó vizében hatalmas vízililiomok úszkáltak. A kerek levelek zöld tálcákra emlékeztettek, amelyeket valaki — ki tudja, miért — a vízbe hajigált. A levelek között rózsaszín közepű, gyöngyfehér szirmú virágok tündököltek.
Időnként meg-megmoccant valamelyik virág, s a szétcsúszó levelek között felbukkant Anezka gyapjas feje, hogy mély lélegzetvétel után újra a víz alá csobbanjon. A félszerzet érkezésük után — Caro és a két gladiátor megdöbbenésére — gondolkodás nélkül lehajigálta magáról poros ruháit, a tóba vetette magát, és meg sem közelítette a partot vagy a szigetet.
Rikus és társai négy teljes napon át bolyongtak a sivatagban. Eredetileg úgy tervezték, belopakodnak valamelyik ültetvényre, és az őrizetlenül hagyott rabszolgáktól kérnek útbaigazítást. Nem jártak sikerrel: a fosztogatók által feldúlt fáróföldeken senkit sem találtak. Egy alkalommal majdnem bajba kerültek, mert a rabszolga, akitől segítséget reméltek, rablónak nézte őket, és ordítozva riasztotta az őröket. A gladiátoroknak más megoldást kellett találniuk. Elrejtőztek az egyik út mellett, és megtámadtak egy arra járó templomost. A fickótól végre megtudták, amire kíváncsiak voltak; cserébe gyorsan, kíméletesen végeztek vele.
A négy napig tartó vándorlás után Rikus olyan fáradt és szomjas volt, hogy a legszívesebben Anezka után ugrott volna, ha tud úszni.
— Mit fog szólni a gazdád, ha meglátja, hogy egy félszerzet fürdik a tavában? — kérdezte a mul.
Caro a liliomlevelek között cikázó karcsú Anezkára nézett, és kajánul elvigyorodott.
— Ne aggódj a gazdám miatt — mondta. — Ha akarnánk, az utolsó csepp borát is megihatnánk, és napokig lubickolhatnánk a tavában. Egyetlen szót sem szólna.
— Akkor most igyunk az Asticles család dicső sarjának egészségére! Soha ne hagyja el a szerencséje! — Neeva magasra tartotta a kelyhét, Caro azonban nem emelte fel a sajátját. — Mi bajod van? — kérdezte a nő. — Illő dolog, ha az ember iszik a vendéglátója egészségére.
— Ha őt élteted, az én rabigámat nehezíted — mondta a törpe kifürkészhetetlen arccal.
— Hidd el, sokkal rosszabb dolgok is léteznek, mint a te... rabigád — ellenkezett Neeva, és körbemutatott az udvaron. — Ez itt maga az éden!
— A mi rabszolgatelepünkhöz képest tényleg az. — Rikus elgondolkodva forgatta a kristálykelyhet. — De a rabszolgaság az mindenütt rabszolgaság. Ez az Agis ugyanúgy néz Caróra, mint az udvarházára és a birtokára. Őt is a tulajdonának tekinti.
Caro bólintott.
— Ezt én magam sem mondhattam volna jobban, barátom!
— Akkor felejtsük el a tósztot — zárta le a vitát Neeva, és megmozdította a kezét, hogy a földre löttyintse az italt.
Rikus elkapta a csuklóját.
— Ne pazarold a bort! — figyelmeztette. — A rabszolgák nem sűrűn jutnak hozzá. Az lesz a legjobb, ha valami másra iszunk.
A törpe felemelte kelyhét.
— A szabadságotokra!
Egyetlen hajtással kiürítették a kelyheket. A törpe újra töltött, majd nemtörődöm mozdulattal a tóba hajította az üres korsót. Az edény az egyik hatalmas levél közepére hullott, s nem süllyedt le.
— Van valami tervetek, hogy innen hova mentek? — kérdezte Caro.
Rikus bólintott.
— Miután megtaláltuk Sadirát, csatlakozunk valamelyik rabszolgatörzshöz.
— Attól tartok, beletelik egy kis időbe, míg beszélhettek Sadirával — mondta a törpe. — Agis nagyúrral van a városban, és fogalmam sincs, mikor fognak visszatérni. Talán az lenne a legjobb, ha üzenetet hagynátok a számára. Én szívesen átadom.
Rikus a fejét rázta.
— Meg kell várnunk, mert...
— Nem maradhatunk itt túl sokáig — szólt közbe Neeva. — A cilopok már biztos a nyomunkban vannak. Ha nem akarunk visszakerülni a telepre, tovább kell mennünk. El kell érnünk a hegyeket, mielőtt elkapnak minket.
— Nem lenne szép tőlünk, ha egy ilyen üzenettel terhelnénk Carót...
Neeva keményen Rikus szemébe nézett.
— Tithian spionja Sadirát figyeli. Sadira Tyrben van, Caro pedig itt. Mi következik ebből? Az, hogy Caro nem lehet azonos a kémmel.
— Kém? — Caro úgy meghökkent, hogy elfelejtette becsukni a száját, ám hamar összeszedte magát. — Miből gondoljátok, hogy kém van a gazdám házában?
— Ez egy hosszú történet, és nem érdemes elmesélni. — Rikus nem akarta felidézni a gajjal folytatott beszélgetést, mert akkor újra eszébe jutott volna Yarig halála. — Ha megmondod, hogy hol a gazdád, és hol van Sadira, talán beszélhetünk vele, mielőtt elindulunk a hegyekbe.
— Nem hiszem, hogy meg tudnánk találni őket. Amikor legutoljára találkoztam velük, valami megbeszélésre mentek. Azóta nem kerültek elő — magyarázta Caro. A szemét körbefogó ráncok furcsa módon elmélyültek. — Már az is megfordult a fejemben, hogy talán bajuk esett.
Rikus dühösen felordított, és a tó partjára hajította a kelyhét.
— Elkéstünk!
Az üveg a külső falhoz csapódott, és csilingelő visszhangot verve apró szilánkokra tört.
Neeva sokkal nyugodtabban fogadta a hírt.
— Mikor volt az a bizonyos megbeszélés? — kérdezte. — Hol került rá sor?
— Agis és Sadira három nappal ezelőtt tűnt el — mondta Caro. — Nem mondták, hova mennek, de nagyon feszültek voltak. Szerintem az Elfpiac környékén lehetett dolguk.
Rikus felállt.
— Akkor oda kell mennünk!
A vén törpe lecsúszott a padról, és a földre dobbantott.
— Van itt valami, ami a segítségetekre lehet.
— Mi az? — kérdezte Neeva.
Caro elmosolyodott.
— Meglepetés — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nektek.
Miután a törpe elment. Rikus és Neeva gyorsan magához vette a szökés közben zsákmányolt fegyvereket. A tőröket az övükre akasztották, majd Rikus a tó partjára térdelt, hogy magára vonja Anezka figyelmét.
A félszerzet a víz alatt éppen elindult a mul felé, amikor Rikus dübörgő lépteket hallott a fal túlsó oldaláról. Felnézett. Az udvar árkádos bejáratában egy félóriás állt. Barna haja hosszú, zsíros csimbókokban lógott a fülére. Domború homloka alatt szinte eltűntek az apró, levedző szemek. Bíborszínű ruháján Kalak aranyszínű csillaga díszlett. A kezében tartott csontbunkó nagyobb volt egy törpénél, combja olyan vastag, akár az udvaron álló oszlopok, s oly magasra nőtt, hogy le kellett hajtania a fejét, különben nem fért volna be a kapun.
— Kalak király nevében, ne mozduljatok! — bömbölte. Hangja végigrobajlott a tó fölött, és visszhanggá válva verődött vissza az udvar túlsó faláról. Ahogy elindult a híd felé, egy nálánál zömökebb és alacsonyabb félóriás lépett a helyére.
Két liliom között felbukkant Anezka feje. Amikor meglátta a döbbent arcú mult és a félóriásokat, gondolkodás nél kül lemerült, és egyetlen szempillantás alatt eltűnt a lebegő levelek alatt.
— Neeva! — Rikus talpra szökkent. — Add ide a...!
Elkésett. Alig nyújtotta kezét a lándzsáért, amikor valami elzúgott a feje mellett. A Neeva által elhajított lándzsa pengéje az első félóriás bordái közé fúródott. A pribék térdre rogyott, és lassan előredőlt.
A második félóriás nekilátott, hogy átmásszon társa hulláján. A kapuban közben megjelent a harmadik, aki látván az akadályt, a másik irányból kerülte meg a tavat.
A lugas alatt álló Rikus körbenézett; valamilyen fegyverként használható tárgyat keresett. A tőr nála volt, de a félóriások ellen nem sokat ért az obszidián penge.
Amikor tekintete a padra tévedt, támadt egy ötlete. Neeva kezébe nyomta a tőrét, és a legközelebbi félóriás felé biccentett. Egyetlen szót sem kellett szólnia, harctársa ennyiből is megértette: támadni fog, és azt akarja, fedezze őt.
A második félóriás közben átkecmergett az első hullája fölött, és a hídra lépett. Rikus a pad köré fonta karjait, és nyögve felemelte. A híd felé fordult.
A félóriás már egészen közel ért.
— Állj! — üvöltötte.
Rikus faltörő kosként maga elé szegezte a kőpadot, és rohamot indított. A félóriás vigyorogva felemelte a bunkóját.
A mul mögül fekete villámként hasított elő Neeva tőre. A fegyver nyéllel előre csapódott a pribék homlokához, majd lepattant és a kőre koppant. A támadás így is elérte célját: a kábult félóriás csontbunkója nem sújtott le azonnal. Rikusnak elég ideje maradt a rohamra. A kőpad vége a pribék mellkasához csattant. Hangos, éles reccsenés hallatszott. A félóriás ajkáról tompa kiáltás szakadt fel. Meglendítette karját; bunkója a lugasra csapott. Iszonyatos bömböléssel hátratántorodott és az egyik oszlophoz vágódott. A márványoszlop három darabra tört. A félóriás átkozódva, bosszút esküdve hanyatlott le a törmelékkupacra.
Amikor sikerült felülnie, a tető leszakadt. Fél tonna súlyú kőtömeg zuhant a fejére. Halálsikolya alig hallható nesszé vált a mennydörgéshez hasonlatos robajban.
Rikus elhajította a padot és megfordult. A harmadik félóriás úgy döntött, nem a híd felől közelíti meg a szigetet, inkább a tóba gázol és a másik oldalról támad. Neeva felé fordult, és egyetlen tőrrel a kezében indult a fogadására.
A híd egyik oldalán megjelent Anezka feje. A félszerzet gyors mozdulattal magához vette a liliomlevélen heverő tőrt, majd lemerült. Rikus sejtette, Anezka a víz alatt akarja megtámadni a pribéket. Ő maga felkapta a második félóriás csontbunkóját, és harctársa mellé ugrott. Amikor Neeva felemelte a karját, hogy a célra hajítsa utolsó tőrét, a mul megfogta a csuklóját.
— Még ne.
— Talán sikerül...
Rikus nem felelt és nem eresztette a nő csuklóját. Arra várt, hogy Anezka támadjon először. Amikor a félóriás a magasba emelte bunkóját, hogy lecsapjon Neevára, a mul végre eleresztette társa kezét.
— Köszönöm! — kiáltott a szőke nő dühösen. Már nem gondolhatott arra, hogy a félóriásba vágja a tőrt; a bunkó túlságosan közel került hozzá, ki kellett térnie előle.
A pribék hirtelen mozdulatlanná vált. A lábára meredt, fájdalmasan felüvöltött. Kezét a vízbe dugta, és megmarkolta a sarkát.
Rikus kitalálta mi történt: Anezka a víz alatt elmetszette a félóriás sarkán a vastag inat. A mul a pribék fejére sújtott a csontbunkóval.
Rikus teste megremegett az ütközéstől, keze elzsibbadt. Olyan érzése támadt, mintha nem egy koponyára, de egy márványoszlopra csapott volna le. A félóriás azonban meg sem tántorodott. A mulnak csak annyit sikerült elérnie, hogy a pribék — feledve sebzett sarkát — ránézett.
— Most, Neeva! Most! — kiáltott Rikus. — Hajítsd a tőrt!
A félóriás roppant ökle kiemelkedett a víz alól, és Rikus arcába csapott. A mul a levegőbe emelkedett, és jó tizenkét lépésnyivel odébb, a lugas egyik oszlopának tövében ért földet újra.
Miközben Rikus a fejét rázva, pislogva próbált magához térni, Neeva elhajított a tőrét. A penge hosszú sebet hasított a félóriás pofájába. A pribék felüvöltött, és nekikészült, hogy lecsapjon bunkójával. Neeva a mul felé vetődött.
A bunkó a sziget szélére sújtott. A félóriás torokszaggatóan bömbölt, és a vízbe nyúlva a másik sarkához kapott. Rémülten a part felé fordult, de egy lépés után megbotlott, és vizet fröccsentve alámerült. A hullámok liliomleveleket sodortak a márványpartra. Rikus tisztán látta a víz alatt kapálózó, fuldokló alakot.
A következő pillanatban a véres tőrt fogai között tartó Anezka mászott ki a partra, s nyugodt léptekkel a ruháihoz vonult.
Az udvaron folyó csata zajai, a bömbölés messzire szállt az Asticles birtok fölött. Agis és Sadira biztos fedezékből, a fáró ültetvény szélén hasalva vizsgálgatta a rézszínű kövikóróval benőtt földsávon túl álló udvarházat. Furcsa növény volt a kövikóró: levéltelen, kemény szára álomba illő formákba tekeredett, és lassan, nagyon lassan nőtt. Évszázadok teltek el azóta, hogy megjelent a fáróföld melletti keskeny mezőn, de még mindig nem foglalta el az egész területet.
A mezőn túlról szemlélve a fallal körbekerített udvar a ház egyik szárnyának tűnt. Az oszlopok előtt két félóriás és egy templomos állt — a távolság rovarméretűvé zsugorította mind a hármat.
A kövikóró és a fárósor eltakarta a két kémlelődőt, ám a nap kegyetlen, délutáni sugarai ellen a növények sem nyújthattak védelmet. Agis és Sadira szédült a hőségtől. Torkuk kiszáradt, és időnként azon kapták magukat, hogy saját dagadt nyelvüktől fulladoznak. A Városmélyből kijutva dél körül értek Agis birtokára, s azóta az ültetvény fái közt lapultak.
Miután Ktandeo meghalt, a karmazsinlovag a templomba vonszolta testét. Sadira behajította a bronzkorongot, aminek segítségével a templomosok egészen a szentélyig követték őket, majd Agisszal együtt félrekúszott és elrejtőzött a sötét udvar egyik sarkában.
Nem sokkal később a templomosok vezére parancsot adott a szentély megrohamozására. A lidérclovagok a kapuban várták az ellenséget. Agis és Sadira kihasználta a felfordulást, és csendben kereket oldott. Visszalopakodtak a Részeg Óriásba. A szétdúlt, felforgatott ivóban egyetlen lelket sem találtak. Úgy döntöttek, Agis házába mennek némi élelemért és innivalóért.
Sadira javaslatára nem mentek azonnal az udvarházhoz. A félelf attól tartott, Tithian esetleg figyelteti Agis birtokát.
Hosszú órákon át lapultak, és végül bebizonyosodott, Sadira gyanúja nem volt alaptalan. Négy alak — két magas és két alacsony — vonult be a tavas udvarra. Jellegzetes, csoszogó járásáról Agis messziről felismerte közöttük az inasát, Carót. Nem sokkal később Caro kilépett az udvarról, a házhoz ment, és előhívta az ott rejtőző öt félóriást és templomos parancsnokukat. Három félóriás berontott az udvarra — ekkor kezdődött meg a küzdelem, aminek hangja Sadira és a szenátor füléig is eljutott.
— Ideje lenne visszafoglalnunk a házamat. — Agis az udvar fala előtt várakozó Caróra, a templomosra, és a két félóriásra meresztette a szemét. — Nem hiszem, hogy Tithian nagyobb csapatot vezényelt volna a birtokomra.
Sadira bólintott.
— Ha itt maradunk, nemsokára úgy megduzzad a nyelvem, hogy beszélni sem tudok, nemhogy varázsolni.
Agis egy hosszú percig az udvar kapuja előtt várakozó csapatot méregette.
— Képes vagy ártalmatlanná tenni két félóriást?
A félelf már-már megrázta a fejét, de tekintete a kezében tartott botra tévedt. Végül így felelt:
— Azt hiszem, mindet meg tudom ölni. De egy kicsit közelebb kell mennünk hozzájuk.
Agis a vén varázsló botjára nézett.
— Szerinted okos dolog ezt használni? — kérdezte. — Nem sokat tudunk róla, és...
— Én éppen eleget tudok — jelentette ki Sadira. — Köznapi mágiát nem használhatok, mert túl közel vagyunk az ültetvényedhez, s félő, hogy a növények nem heverik ki az energiaveszteséget.
Agis összepréselte az ajkát és bólintott.
— Caróra azért vigyázz...
— Még most sem tudod elhinni, hogy elárult minket? — kérdezte a félelf.
— De igen. Már nem is reménykedem az ellenkezőjében — mondta Agis. — Mégsem kívánom a halálát.
Sadira megvonta a vállát, és az udvar felé nézett.
— Ha meg akarod kímélni Carót, neked kell megölnöd a mellette álló templomost. — Minél nagyobb a távolság a célpontjaim és a törpe között, annál jobb.
Agis bólintott. Előhúzta és a tenyerére fektette a tőrét. Lehunyta szemét, energiái központjára koncentrált, és a testén, a karján keresztül a tenyerébe irányított egy erőszálat. Tüdejéből kifújta a levegőt, s közben a tőrre kulcsolta ujjait. Elképzelte, hogy keze összeolvad a markolattal. A fegyver a teste részévé vált, és így éppen olyan könnyedén tudta irányítani, akár a karját vagy a lábát.
Amikor kinyitotta a szemét, úgy látta, mintha a keze eltűnt volna a csuklója végéről, és a tőr lenne a helyén. A hideg acél a csontjává, a markolatra csavart bőrszíj a saját bőrévé változott.
— Készen vagy? — kérdezte.
— Készebben már nem is lehetnék — felelt Sadira. — Induljunk?
— A kíváncsiságukat kihasználva fogunk közel kerülni hozzájuk — mondta a férfi, s kilépett a fedezékből.
Könnyed léptekkel, mintha mi sem történt volna, átvágott a kövikórómezőn. A szenátor bal oldalán haladó Sadira közönséges vándorbotként szorongatta a mágiaszerszámot. Mikor az udvar közelébe értek, Agis látta, hogy Caro, a két félóriás és a templomos a tavacska felé mereszti a szemét. Háttal álltak, és olyan figyelmesen néztek valamit, hogy észre sem vették a közeledőket. Agisék már csak ötven lépésnyi távolságban voltak tőlük, amikor a templomos egy kézmozdulattal az udvarba vezényelte a két félóriást.
— Támadj! — kiáltott Agis a lányra. Tudta, ha a kintiek csatlakoznak a már odabent lévőkhöz, nehezebb dolguk lesz, mert egyszerre több ellenféllel kell szembenézniük.
A szenátor a templomos felé nyújtotta a karját. A tőr levált a csuklójáról, a helyén furcsa csonk maradt csupán. Miközben a penge a cél felé zúgott, Agis rezzenéstelenül a templomos fejére mutatott. Úgy érezte, mintha a hideg acél még mindig a karja része lenne, és úgy irányította a fegyver röptét, mintha a saját kezét mozgatná, amit az ellenfele testébe akar mélyeszteni.
A tőr a templomos tarkójába fúródott. Agis a csuklóján érezte, ahogy az acél végigkaristolja a csontot. A férfi agyvelejébe hatoló pengét forró folyadék vette körül.
Agis megszakította a kapcsolatot — nem vágyott rá, hogy megtapasztalja, mit „érez” egy tőr, amikor kioltja egy ember életét.
A templomos előredőlt, és már holtan roskadt a földre. Talán meg sem érezte a halál érintését. Caro, aki egy pillanattal korábban még a férfival beszélgetett, most zavartan bámult a holttestre.
Sadira támadása sokkal látványosabb volt. Botjával a két félóriásra mutatott, és elmormogta a Ktandeótól hallott szavakat.
— Nok... Kísértettűz!
Az obszidiángömb narancsszín fénnyel felragyogott. Mennydörgés robaja rázta meg a földet. A botból kicsapó tüzes fényáradat körbefolyta a félóriásokat. Agis nem látta, mi történt ezután, mert ugyanebben a pillanatban úgy érezte, mintha egy hideg kéz nyúlna a bensőjébe, s kimarkolná, kitépné belőle életereje egy részét. Nagyjából ugyanazt érezte, mint amikor Ktandeo használta a botot, ám most sokkal erősebben.
Irtózatos remegéshullám futott végig a szenátor testén. Térde megroggyant. Egy alacsony körvikóróra dőlt, majd arccal előre a földre zuhant. Kínlódva az oldalára fordult és felnézet Sadirára. Minden apró mozdulat görcsbe rántotta a gyomrát.
A varázslónő térdre roskadt. Két kézzel markolta Ktandeo botját, és hitetlenkedő rémülettel meredt a gömbre. Az obszidiándarab mélyén ragyogó halovány, vörös fény úgy kúszott, tekergőzött a külvilág felé, mintha élne. A skarlátszínű ragyogás apródonként megfakult. Sadira megszédült. Amikor a vörös tűz végképp kilobbant, a lány az egyik rézszínű kövikóró legyezőként szétnyíló szárára dőlt.
Agis összeszedte az erejét, feltérdelt, és az udvar felé nézett. A döbbent Caro arra a helyre bámult, ahol egy szempillantásnyi idővel korábban a félóriások álltak. A szenátor a törpe halálra rémült arca láttán megértette, ez a két pribék nem okoz több gondot.
Valahogy a varázslónő mellé vergődött. Sadira összegömbölyödve hevert, alig lélegzett. Bőre csontfehér volt, arca szürke és semmivé lett hajának csillogása. Szemét a vénember karnyújtásnyira heverő botjára meresztette.
A szenátor a lány tarkója alá csúsztatta a kezét.
— Sadira? Hallasz?
A félelf tekintete lassan Agisra kúszott. Felsikoltott.
— Mi a baj? — kérdezte a férfi. — Megsérültél?
— Jól... vagyok — hebegte a lány.
Agis térdre segítette. Sadira különös tekintettel egyre csak őt nézte.
— Valami baj van? — kérdezte Agis.
Sadira megrázta a fejét. Látszott rajta, kezd magához térni.
— Nem. Minden rendben. — A halántékához nyúlt és megdörzsölte a haját. — Ugye az én hajamban nincsenek ősz csíkok?
— Hát persze hogy nincsenek! Miért? — Alighogy feltette a kérdést, Agis már tudta a választ. Döbbenten nézett a bot végén feketéllő gömbre. — Ez a... dolog... megszürkítette a hajam?
— Csak néhány tincset a halántékodnál és a homlokod fölött — felelte Sadira védekezően. — A külsőd olyan... különleges lett.
Agis nehéz lépteket hallott. Felnézett. Egy ágyékkötős mul állt előtte. Mint fajtársainak, ennek is kicsi, hegyes füle és tar koponyája volt. A nyaka mintha egyetlen dagadozó izomkötegből állt volna. Szokatlanul jóképű volt: arca arányosnak látszott, vonásai csinosnak tűntek. Domború homloka alatt sötét, élénk pillantású szemek csillogtak: orra büszke metszésű, állkapcsa félelmetesen erős volt.
Agis a lány felé fordult, hogy megkérdezze, ismeri-e a mult, a félelf azonban már talpra kecmergett és karját szélesre tárva az izmos törpefajzat felé lépett.
— Rikus!
Miközben megcsókolták egymást, a szenátor alig észrevehetően elhúzta a száját. Sadira ugyan sohasem titkolta a híres gladiátor iránti érzéseit, ám Agis nem készült fel rá, hogy rátör a féltékenység, amikor végre találkozik Rikusszal.
— Mit keresel itt? — kérdezte Sadira nagy sokára, miután ajka eltávolodott a mulétól.
Rikus rámosolygott, idegesen Agisra pillantott, majd a lány füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Agis nem akarta megzavarni őket. Felállt, és elfordult.
A gladiátor mögött két nő közelgett az udvar felől. Az egyik tisztavérű ember volt, és majdnem olyan izmos, mint a mul bajnok. Bőre fehér és sima volt, alakja tökéletes. Társa nem nőtt nagyobbra egy gyermeknél. Haja egyetlen gubanchalmaz, teste vékony és inas. A két nő között Caro lépkedett.
— Agis előtt nem kell titkolóznunk — mondta Sadira. Megfogta a szenátor karját, és maga mellé húzta. — Mindent tud rólam, amit érdemes.
— Igazán? — Rikus kérdő pillantást vetett a másik férfira.
Sadira kacéran elmosolyodott, de megválaszolatlanul hagyta a mul kérdését.
— Rikus megszökött Tithian rabszolgatelepéről, hogy figyelmeztessen Caro üzelmeire — mondta a lány a szenátornak.
— Nagyon bátor tett volt — bólintott elismerően Agis. Nem tudta eldönteni, a nemesek között hagyományosnak számító karfogással üdvözölje a mult, vagy — mivel rabszolga — tudomást se vegyen róla. Végül arra a következtetésre jutott, megvárja, hogy Rikus tegye meg felé az első lépést. — Nem kellett volna bajba sodornod magad, Rikus. Már tudunk Caro árulásáról. A lehető legszerencsétlenebb időt választottad a szökésre.
A mul kivillantotta a fogát.
— Ezt hogy érted?
— Sehogy. — Agis békítően felemelte a kezét. — Csak arra gondoltam, Sadira mellettem úgyis biztonságban van, neked pedig több hasznodat vettük volna, ha ott maradsz, ahol voltál.
Rikus megmarkolta a varázslónő karját.
— Nohát... Sadira most már mellettem van. Biztonságban — tette hozzá. — Figyelmeztetlek: ha utánunk jössz, megöllek.
Sadira kiszabadította magát a mul szorításából.
— Rikus! Hova akarsz vinni?
A gladiátor a homlokát ráncolta.
— Megszökünk — mondta. — Velem jössz a hegyekbe. Neeva és Anezka is velünk tart.
— Nekem nem kell megszöknöm! — tiltakozott a félelf. — Agis felszabadított. Különben van valami, amit el kell intéznem, és Agis segít nekem.
Rikus hitetlenkedvé meredt a lányra.
— Felszabadított? — visszahangozta kábultan. — Felszabadított, és mégis vele vagy?
Sadira megszorította a mul karját, lábujjhegyre állt, és könnyed csókot nyomott az arcára.
— Igen, de nem örökre, Rikus. Ahogy mondtam: van még valami, amit el kell intéznünk.
Rikus végigmérte a szenátort, majd Sadirára nézett.
— Veletek megyek.
— Köszönöm, de egyedül is elboldogulunk — mondta Agis.
— Nem kértem az engedélyedet — morgott a mul. — Veletek megyünk, és kész.
— Rikusnak joga van velünk jönni. — Sadira kérlelően Agisra mosolygott.
— Tithian rabszolgavadászai nélkül is éppen elég gondunk van — erősködött Agis. — Ne feledd, templomosok kutatnak utánunk!
Sadira a fejét csóválta.
— Mi a különbség a rabszolgavadászok és a templomosok között? — kérdezte. — Minket is űznek, Rikusékat is. Mellesleg nem lehet kárunkra, ha van mellettünk három gladiátor, és nem lennék meglepve, ha Anezkáról kiderülne, el tud kísérni minket ahhoz a bizonyos Nokhoz.
A két nő és a törpe közben melléjük ért. A szőke — akiről Agis azonnal megállapította, nem lehet más, mint Rikus társa, Neeva — Sadira kezére nézett, ami még mindig a mul karját szorongatta. Nagyot sóhajtott, de nem szólt, inkább Agisra pillantott.
— Azt hiszem, ő a tiéd — mondta, és a szenátor elé taszította a vén törpét.
A félszerzet előrenyútott egy szögletes, olívazölden csillogó kristályt.
— Ez a törpe itt — folytatta Neeva — tolvaj és áruló egyszerre. Anezka rajtakapta, amikor zsebre akarta vágni ezt a kristályt.
Agis kivette a zöld tárgyat a félszerzet kezéből.
— Ez nem az enyém — vont vállat. Tüzetesen megvizsgálta a kristályt, és kis híján elhajította, amikor Tithian hangja kiáltott rá a belsejéből.
— Hányszor kell még elmondanom: tartsd távolabb a kristályt a szemedtől!
Agis csodálkozva engedelmeskedett a parancsnak. A kristály felületén Tithian arca rajzolódott ki. A főtemplomos mereven előre nézett, és amikor felfedezte a szenátort, eltátotta a száját a csodálkozástól.
— Agis?
A szenátor bólintott.
— Igen, Tithian. Én vagyok.
— Hogy került hozzád Caro kristálya? — kérdezte a főtemplomos. — Úgy tudtam, hogy az ősök templomában vagy!
— Megszöktünk — felelte Agis keserűen. A szeme sarkából látta, társai úgy néznek rá, mintha hirtelen megőrült volna. Mindenki, kivéve Carót.
— Én megmondtam neked, nem kötöttünk békét! — mondta Tithian védekezően. — Ne feledd, figyelmeztettelek, hogy vigyázz magadra!
Agisnak ezt kénytelen-kelletlen el kellett ismernie.
— Ez igaz. Szóltál, és utána úgy érezted, jogod van hozzá, hogy engem használj csalétekként a Szövetség elleni harcodban...
— Te keveredtél bele a lázadásba! — emelte fel a hangját Tithian. — Ne engem vádolj, ha ezek után bajba kerültél.
— Megmutattad azt a piramist és azokat az obszidiángömböket... Ezek is csalétkek voltak csupán? — kérdezte Agis.
— Nem. Azok valóban léteznek — felelt a főtemplomos.
A kristály felületén megjelenő parányi arcmásról nehéz volt leolvasni az érzéseket, Agis mégis úgy látta, Tithian fél.
— Árulj el valamit! — kérte Tithian. — Mit szólt a Titkos Szövetség, amikor tudomást szerzett a hírekről?
— Miért mondanék neked bármit is? — kérdezte Agis.
— Mert még mindig érvényes az ajánlatom — hangsúlyozta a főtemplomos.
— Bocsáss meg, de nem tudok hinni neked.
— Nem engedheted meg magadnak, hogy így viselkedj velem! — kiáltott Tithian. — Fogalmad sincs, mit tettem az érdekedben! Kalaknak tudomása van arról, hogy kapcsolatba kerültél a Titkos Szövetséggel. Ha nem használtalak volna, már rég nem élnél!
— Hálás vagyok, amiért így törődsz velem — gúnyolódott Agis.
— Ha nálad van Caro kristálya, valószínűleg már arról is tudsz, hogy Rikus és Neeva megszökött tőlem, és átment a birtokodra Sadiráért. — Tithian az arca elé tartotta egyik ujját. — Egyetlen napba tellene csupán, hogy elkapjam őket, ám ahogy látod, még mindig szabadok. Titokban tartottam a szökésüket, és nem küldtem utánuk nyomkövetőket meg cilopokat. Az őrök, akik üresen találták a cellájukat, már nem élnek.
A legutolsó megjegyzés volt az, ami meggyőzte Agist, régi barátja igazat beszél. A főtemplomosra vallott, hogy minden eszközzel védeni próbálja a titkot.
— Nem tudom, a Titkos Szövetség mit akar a gladiátoraimtól, de megkaphatja — folytatta Tithian. — Rajtam és legmegbízhatóbb emberemen kívül senki sem tud a szökésről.
— Ez mind nagyon szép — felelte Agis. Őszintén megkönnyebbült, hogy a rabszolgavadászok nem fogják követni őket a hegyekbe. — De közben minden erőddel azon vagy, hogy leleplezd a Titkos Szövetséget. Tulajdonképpen melyik oldalon állsz?
— Mindegy, hol állok. A lényeg az, hogy szilárdan megvessem a lábam — felelte Tithian leplezetlenül. — Ebben a pillanatban középen vagyok. Ha nem sikerül eredményt felmutatnom a király ellenségei ellen vívott harcban, Kalak megöl engem. Ugyanakkor félek attól, amit a ziggurat átadását követő játékok idejére tervez.
— Hajlandó lennél megölni Kalakot? — kérdezte Agis, mert ki akarta deríteni, barátja milyen messzire képes elmenni.
— Ez lehetetlen — tiltakozott Tithian.
— És ha lehetséges volna?
A kristály belsejében Tithian egy pillanatra lehunyta a szemét.
— Nem akadályoznám meg, ha valaki megpróbálná — tagolta, amikor újra felnézett.
Agis elmosolyodott.
— Nekem ennyi éppen elég — mondta, és a kristály fölé emelte a kezét.
— Várj! — kiáltott Tithian.
A szenátor félrehúzta a kezét. A főtemplomos elmosolyodott.
— Ahhoz, hogy mellettetek állhassak, míg sikerül végrehajtanotok a terveteket, tudnom kell, pontosan hol van a zigguratban elrejtett harmadik, egyben utolsó amulett.
— Tudtam, hogy nem bízhatom benned — sóhajtott Agis.
— Ez nem igaz — ellenkezett Tithian. — Bízhatsz bennem, vigyázok magamra. Csak biztosnak kell lennem abban, hogy megkaphatom tőled azt, amit keresek. — A főtemplomos elhallgatott, és elgondolkozva megdörzsölte az állát. — Az lenne a legjobb, ha Sadira elmondaná az Elfátyolozottaknak, az ő érdekük, hogy elárulják nekem, hol a harmadik amulett. Ezután már könnyen módot találhattok rá, hogyan tudassátok velem a dolgot.
Agis válasz helyett a zöld kőre zárta ujjait. Gyorsan elmagyarázta társainak, miről beszélgetett Tithiannal, majd Caro kezébe nyomta a kristályt.
— Talán valóban az lenne a legjobb, ha Tithian megtudná, hol az amulett — vélte Sadira. — Én tudom, hol lettek elrejtve. Nos, Caro? Elmondod a főtemplomosnak?
A törpe bólintott. Sadira gyorsan elmagyarázta, hogyan lehet meglelni a harmadik amulettet.
— Egyébként egyik sem volt túlságosan erős — mondta végül vállat vonva. — Csak a királyi építkezést akartuk lelassítani velük.
Agis az inasára nézett.
— Mióta vagy Tithian spionja? — kérdezte halkan.
A törpe elfordított a fejét. Ajka reszketett. Agis nem tudta eldönteni, a félelemtől vagy a bűntudattól.
— Nem rég... Azóta, hogy elkobozta a rabszolgáidat. — A főtemplomos küldött vissza hozzád. Megígérte, hogy a játékok után felszabadít.
— És az életcélod? — kérdezte Agis. — Megváltoztattad?
Caro nemet intett.
— Nem. Az életcélom az volt, hogy téged és az Asticles családot szolgáljam. Egészen addig, míg megszegtem a fogadalmamat.
— Hogy tehettél ilyet? — kérdezte Neeva.
Caro mereven a nő szemébe nézett.
— A zigguratnál meghaltam volna, és nem akartam, hogy úgy érjen véget az életem, hogy egyszer sem ízlelhettem meg a szabadságot.
— El sem tudom mondani, Caro, menyire sajnálom a dolgot. — Agis őszinte lelkiismert-furdalást érzett. — Ha tudtam volna, mit jelent számodra a szabadság, örömmel felszabadítalak.
Caro a gazdájára nézett.
— Nincs szükségem az együttérzésedre — mondta keserűen. — Ölj meg, és legyünk túl az egészen.
— A helyedben én nem siettetném a halált — szólalt meg Rikus. — Nem fogsz lidérccé változni és visszatérni?
A vén törpe Agisra nézett. Ajka gonosz vigyorra húzódott.
— De igen — mondta. Fekete szeme bánatosan csillogott. — Visszatérek, és ott fogok kísérteni, ahol vétkeztem... Az Asticles birtokon.
— Akkor remélem, eltelik még egy kis idő, míg újra találkozunk — kacsintott Agis.
— Ezt meg hogy érted? — kérdezte Rikus.
— Minden ember úgy születik, hogy a mellében ott dobog a szabadságvágy. Olyan fontos számunkra a szabadság, mint az étel vagy az ital... Ezt minden rabszolgatartó tudja.
— És minden rabszolga — jegyezte meg Rikus.
— Ha valakit megfosztunk a szabadságától, az olyan, mintha az ételt és az italt vennénk el tőle — magyarázta Agis a vén törpe ráncos arcára meredve. — Ha valaki nem kap enni és inni, a teste elsorvad. Ha valaki nem szabad, a lelke pusztul el.
— És? — kérdezte Rikus. — Ugyan melyik nemes törődik a rabszolgák életével és leikével?
— Én! — Agis szenvedélyesen a mellére csapott. — Én soha egyetlen rabszolgámat sem fosztottam meg az élettől!
— Akkor te vagy a ritka kivétel — állapította meg Sadira.
Agis a félelfre nézett.
— Lehet. De mégsem vagyok jobb, mint a többiek. Most már értem, mennyire képmutató ez a felfogás. A lidérc azért nem eresztett be a Karmazsin Szentélybe, mert így gondolkoztam.
— És most mi fog megváltozni? — kérdezte Sadira, tekintetét a férfi szemébe mélyesztve.
Agis a vén törpére pillantott.
— Caro, nincs jogom bármit is kérni tőled. — Leoldotta övéről a duzzadt erszényt. — Mégis szeretném, ha tennél egy utolsó szolgálatot az Asticles háznak. Menj át a rabszolgatelepemre, és mondd meg azoknak, akik még ott vannak, mától szabadok. Elmehetnek, vagy maradhatnak, ahogy nekik tetszik.
A törpe elcsodálkozott.
— És velem mi lesz?
— Menj. Élvezd a szabadságot.
Caro elvette az erszényt, és egyetlen búcsúszó nélkül elcsoszogott. Miközben utánanézett, Agis megértette, milyen keveset jelent gesztusa a vén törpe számára, aki egész életét az ő szolgálatára pazarolta. De talán... Talán lesznek még mások, akiket kimenthet a rabszolgasorból.
A reménykedő gondolat elhallgattatta kínzó lelkiismeretét — de csak rövid időre.